Csak az járt a fejemben: "Meg kell ölnöm Eziot!"
Amikor összefutottunk, el is kezdtem vele harcolni. Nem volt könnyű ütnöm, hiszen homályosan láttam. Ő csak védekezett, meg sem próbált támadni.
Kicsit hátráltam, aztán nekifutottam, de kivédte az ütésemet, elestem. Kezdtem jobban látni. Felálltam. Beszélt hozzám, de nem értettem. Ismét nekifutottam, de ugyanaz lett a vége, mint az első próbálkozásomnak. Tisztán láttam, de a beszédet még mindig nem értettem.
Harmadjára is próbálkoztam, megint nem sikerült. Hallottam és láttam mindent.
-Clau, én nem akarlak bántani!
Elmúlt az érzés, ami miatt elkezdtem harcolni.
Ledobtam a kardomat és elkezdtem sírni.
Ezio odajött hozzám.
-Nem haragszom.
-De.. meg is ölhettelek volna.
-Tudom, hogy nem önmagadtól tetted ezt.
-Miért nem támadtál vissza?
-A te ütéseid egy-egy kívánatlan levél. Nem szívesen fogadom, de vissza sem küldöm.