Magányosan róttam az utcákat. Az eső halkan kopogott az aszfalton. A falevelek már rég lehullottak a fákról, az ágaik csupaszon meredeztek az ég felé. A tél már közeledett. 
Elsétáltam a vasútállomás előtt. Kihalt volt, egy lélek sem járt erre ebben az időben. Vagyis ezt hittem.
Az eget szürke fátyol takarta be. Minden olyan sötét. Egyre jobban fújt a szél, és én összehúztam magamon a kis vászonkabátomat.
Lekéstem az utolsó buszt is, ezért el kellett gyalogolnom a vonatmegállóhoz. Elég ideges voltam, nem szerettem egyedül sétálgatni, főleg ilyen későn.
Egy levegőáramlat miatt az egyik ház falánál álló szemetes felborult, és a tartalma beterítette a már amúgy is mocskos utat. Közelebb mentem, és leguggoltam hozzá. Az esőcseppek kezdték beborítani a kuka oldalát is. Néztem, ahogy az ég könnyei versenyeznek a sötét műanyagon. Oldalra sandítottam, hogy biztos lehessek benne, hogy senki sem látott. Nem tenne jót a híremnek, ha kiderülne, hogy szabadidőmben szemétlerakókat vizsgálok.
A hátam mögül zajt hallottam, mintha valaki belelépett volna egy pocsolyába. Odakaptam a fejem, és megpillantottalak.
Egy magas, vékony alak árnyéka vetült rám. Egy fiú. Tetőtől talpig feketében öltöztél, ami még légiesebbé tette az alakod. A hajad vizesen lógott a szemedbe, de az arckifejezésed semleges volt. A pólódon gyűrődések – vajon mikor vasaltad utoljára? A nadrágod oldalát szegecsek és különféle láncok díszítették, és a szára alsó része már átázott. A tornacipőd koszos volt, ekkorra már teljesen magába szívta a vizet. A kezedben egy szürke esernyőt szorongattál.
Megbabonázva néztelek, de téged ez egy cseppet sem érdekelt. Követtem, ahogy az esőcseppek végigfutottak az arcodon, le az álladig. Te csak elmosolyodtál a lányos zavaromon és a kezembe nyomtad az ernyődet, és meg sem hallva a halk köszönetkérésemet, elmentél. Olyan gyorsan váltál köddé, mint amilyen hirtelen megjelentél. Nem tudtam, hogy látlak-e még valaha... hogy le tudok-e veled ülni még beszélgetni, megköszönni, amit akkor tettél értem. 
Nem ismertelek, mégis egy melegség töltötte el a szívem. Még sokáig álltam ott, markolva az esernyőt. Felnéztem az égre, és egy eddig soha sem tapasztalt boldogság töltötte el a szívem.
Ezen a napon szerettem beléd.

Másnap korán keltem.
A madarak már rég elköltöztek délre, nem zenéltek reggelente, ezért kint és bent is síri csend volt. A szüleim még aludtak.
Meglepően friss voltam. Talán ezt teszi a szerelem, ki tudja.
Elhúztam az ablakon a függönyöket, és kiteki tettem a tájra. A fák kopaszan ágaskodtak a sötét égbolt felé. A felhők szorosan összezárultak, egy kis fénysugár sem juthatott volna át rajtuk. Sokan azt mondaná, hogy milyen ramaty idő van - nemrég én is így gondolkoztam.
De tegnap valami megváltozott bennem.
Szeretem az eső illatát, a komor eget, a sötét fellegeket.
Úgy döntöttem, hogy leosonok reggelizni. Fel kell valamivel töltenem magam, rá kell készülnöm, hogy anyámék kérdőre vonnak, hogy miért állítottam be tegnap késő este csurom vizesen. Nincs kedvem magyarázkodni.
Nincs kedvem beszélgetni.
Visszahúztam a függönyöket, és észrevettem, hogy valaki áll a szobaajtómban.
Valaki.
Te.
Ott álltál, és mosolyogva néztél engem.
Hogy jutottál be?
Mégis mikor surrantál be?
És miért?
Ezek a kérdések zakatoltak az agyamban.
A megdöbbenésem hamar elillant, és hozzádvágtam az első kezem ügyébe akadó dolgot - egy plüsst. De kemény vagyok.
Te ezt meg sem érezted, és hívatlanul is, de beljebb jöttél. Levágódtál az ágyamra, és félresöpörted az arcodból a hajad.
- Hali. - köszöntél, és az a vigyor még mindig nem tűnt el az arcodról. - Ma itt fogok lógni, nem baj, ugye?
Meg sem tudtam szólalni, hisz nem gyakran törnek be az ember magánszférájába, föleg ilyen korán, és ilyen pofátlanul.
Pár percig csak néztelek, aztán beletörődtem. Ha nem te lettél volna valószínűleg elég durván kipateroltalak volna, de képtelen voltam rá.
Szórakozottan nézted a falon a posztereimet. Átsiklott a tekinteted a parafatáblára, rajta a közös képekre.
- Szükséged van ezekre? - húztad fel a szemöldököd.
Rápillantottam a fotókra.
Régiek.
Már alig tartom a kapcsolatot azokkal, akikkel készült.
Akkoriban sokat jelentettek számomra, de az együtt töltött idő folyamán ez az érzés kezdett egyre jobban elhalványodni. Elfelejtettük egymást, ahogy mindent az életben. És a boldog pillanatokból nem maradt más, csak a szomorúság érzése a hiánynak.
Miért kéne egy olyan emléket tárolnom, ami fáj?
Indulatosan odaléptem, és letéptem az összeset.
Szemét.
Rádmosolyogtam, és mélyen a szemedbe néztem.
Mintha jobban ismernél mindenkinél, pedig a nevemet sem tudod.
A pillanatot a telefonom szakította meg, ami pittyegett egyet az éjjeliszekrényemen. Üzenetem jött. Feloldottam a képernyőt, és megnéztem.
- Ki az? - kérdezted bosszúsan.
- Az egyik barátom. - feleltem - Szeretné, ha elmennék ma velük egy kicsit...szórakozni.
- És van kedved? - mosolyodtál el, holott tudtad, mit fogok mondani.
- Nincs. - mondtam,  elsötétítettem a kijelzőt, és kikacsoltam a mobilomat.
Többet aligha beszéltünk. Te az ágyon feküdtél, hanyagul, én meg a fotelemben ültem és olvastam.
Napok teltek el így. Hetek. Így ismétlődött újra és újra. Alig jartam már bárhova a barátaimmal. Szép lassan mindenkivel megszakadt a kapcsolatom, de nem bántam, hisz veled lehettem. És nekem ez mindennél többet jelentett.

Tél. Kint fehérbe öltözött a világ, hacsak egy kis időre is. A szél kegyetlenül fújt, és a hó vadul szállingózott a levegőben, mintha táncot járnának a hópihék a hűvös időben. 

Bent gubbasztottam ma is. A fotelemben. Itt nem érhet baj. Mint mindig, most is olvastam. Ugyanazt a könyvet, újra és újra. Nem kell változatosság, sokkal jobb, ha előre tudom, hogy mi fog történni.
Zajt hallottam a szekrényem irányából, amire felkaptam a fejem a kezemben tartott könyvből. A polcok előtt álltál, és szortíroztad a régi képeimet. "Ez nem kell, ez sem, ez meg pláne..." -mormoltad, és belesüllyesztetted őket egy nagy szemeteszsákba.
Eszembe jutott, hogy rádrohanjak, megakadályozzalak, de akkor úgy fogtam fel ezt az egészet, mintha jót tennél. Mintha jó lenne nyom nélkül eltüntetni a múltat.
Már nagyon régóta foglalkoztatott az, hogy ki vagy, és miért találkoztunk. Sosem mertem megkérdezni, egészen addig. Éppen a cipőfűződet kötötted, mikor elkezdtem tudakolózni:
- Mondd csak...nagyon régóta ismerlek, de még sosem mondtad, hogy ki vagy. Hogy honnan jöttél, és hogy mi a neved.
Egy heves mozdulattal ledobtad a szemetesszákot a földre, és komolyan tekintettél rám.
- Nem szeretnéd tudni. Hidd el.
Éreztem a hangodból azt az ellenkezést nem tűrő  keménységet, aminek nem lettem volna képes ellenszegülni, szóval inkább nem bolygattam akkor ezt a kérdést.
És a napok csak teltek, múltak. Lassan egybefolytak a hetek.
Néha, elszórva finoman kérdezősködtem a nevedről, a kilétedről, honnan is jöttél, de nem miután nem kaptam egyenes választ, úgy döntöttem, inkább hagyom az egészet.
Egy nap azzal állítottál be hozzám, hogy beszélnünk kell, ráadásul most rögtön. A kezedben egy útlevelet tartottál. Utazzunk el.
Először megijedtem, mert féltem kimoccanni a szobám biztonságából, a megszokott környezetemet nem igazán szerettem volta elhagyni. Addig addig kérleltél, míg bele nem mentem. Hisz nem tudtam volna ellenállni neked.
Újévkor aztán el is költöztünk. Minden kapcsolatomat megszakítottam, immár végleg. Egy cseppet fájt - az emberekkel kapcsolatos érzések és az emlékek, amiket már egy ideje nem tapasztaltam, még nem múltak el. Úgy gondoltam, hogy így a legjobb. Új életet kezdeni. Veled.

Este volt - örókre emlékezni fogok arra az estére. A telihold fehér fénybe öltöztette a csillagokat, és a szürke köd lassan ereszkedett le a városra. Egy bagoly huhogott valahol. Az új lakásban, a félhomályban haloványan kezdtek kirajzolódni a körvonalaid. Ugyanaz a gyűrótt póló volt rajtad, mint amikor megismertelek - a cipőfűzőid mint a kígyók, teleregtek szabadon. Fekete nadrágod kicsit már megkopott, de nem zavart. Feküdtünk az ágyban, mindkettőnk gondolatai valamerre kalandoztak. A tekintetemet rajtad pihentettem, és haloványan elmosolyodtam.
Megmozdultál, felém fordultál a fejeddel.
Ennyit kérdeztél halkan, rebbenéstelen szemmel:
- Mondd, tényleg tudni akarod a nevem?
Meglepődtem, hogy pont most hozod fel, mikor már szinte teljesen elfelejtettem. Bizonytalanul bólintottam, mire elkezdett átváltani a komoly arckifejezésed egy gúnyos, lesajnáló mosollyá.
Ekkor jöttem rá, hogy ki vagy, és miért nem mondtad el eddig a neved.
- Én vagyok a...Magány. - suttogtad, és sötétben még sokáig viszhangzottak a halk szavaid.